A hangjegyek nevében

Amint az első hangot megformálta Isten,
fizikai valóját, mint csontra húst, ráöntötte az Anyag.
Dalos madár hangszálain szállt immár a Csoda.
Imbolygó családi ékkövekké hangolta Bolygóit az Úr.
Ekkorra megkapta karmesteri pálcáját a Nap.
Kéklő pettyet cseppentett a Tejút sodrába az azúr,
kottakabátról a gombok: hűvös Csillagok hullanak.


2020.02.01.

Teleszubjektívvel IV.

[Kritikus utakon]

égre tapadt kavicsok közül
földre lógnak lábaim
egy felhőóceán úszik át rajtam
és azon gondolkodom
az izzást ontó Nap alatt
az illúziót válasszam utamul
– könnyed délibáb –
vagy a vertikális pályák ígéretén
mégis közelebb emeljem
a fényhez saját magam
megváltatlanságát


2020.01.11.

Születésnapomra

- máskor és másként -
(József Attilához)


mert végül csak a kétely
szül meg téged újra –
mivégre hát a kínpadokra
szabott tisztánlátás –
és hol van az a homokos vizes
sík melyre okos fejedet lehajtva
az ígéret szerint végül majd
megérkezel – és csalás nélkül
igyekszel szétnézni könnyedén?
penge éle hull a nyakra
és játszik a guillotine árnyékában
babrálva az éles fény –
mert fejvesztett az igyekezet
mely éltetne még mint a kőbe
oltott ágon burjánzó remény
és mit hozott harminckét év
fizetségül és mennyivel több
az ötvenöt ennél –
ha elkészül a leltár végre
ki áll jót az elszórt évekért
ha fél évszázad kénye hátunk mögött –
és muszáj hogy megéld (./?)


2020.01.10.

Gumiszobrok

a parkban markáns
véleményeket hall a járókelő
éltes szónok a sámlin –
ő már látja a jövőt
feje felett felhők isszák el az eget
ha szépet nem is, de elmond mindent –
a hiányérzet csak növelné a vágó-
hidak biztonságában menetelő
bárányokban a törpefeszültséget és ez
(mint mézes villanymadzag)
végén még ívet húzna
a mocsárgázban
pöffeszkedő gumiszobrok
jóságosra festett arcán


BZS 2020.01.05.

Ha nem bánnád

felnagyítanám minden
apró rezdülésed
üvegfalak mögül nézném
azt ahogyan élsz –
majd talpas fák alá kuporodva
erdős-dombos tájaidba
bújva élnék érted
míg meg nem érted –
felhőanyám bánatában
miért varrta bele az éjszakába
vakító, fehér mosolyod


2020.01.03.

Corpus

Látványa újra megigézett.
Úgy érzed, most már
minden jóslat beteljesül.
Lábaidhoz patak menekül,

szitát kötsz, mint egy rovar –
szárnyad néha kővé csendül.
Gyökeret ver egy tölgy is,
ütések nyomán múlik az álom.

Borostyános béke nő a házon.
Megérintenéd, mikor virrad –
az első sugár csak tiéd lenne.
Vesédbe lát, ki méri a hitedet.

A szél feltámad: Krisztus teste.
Behálóz a csalfa gravitáció –
a vér alá, a borostyán felfelé fut.
Mi fényben áll, mind hazajut.


2019.12.30

Örökség

Fénybe hordtad rejtett
hagyatékunk, a fogoly-időn át
ráfontál egy szalagot. Mikor
nem látod majd, én kioldom.
A nap áthímezi levélkardigánod.

Aztán újra továbblépek.
Egyre csak fel, a lépcsőkön a
lépteidbe borzongok bele.
Párakabátom olvad, lebben.
Csomósodik a fenyvesek lehelete.

Mérhetetlen űrben a mérték, mi
üdvös. Terhem az erdőbe viszem
és áthúzom a fák ág-bogán.
Várlak majd, míg sorsunk el nem
koptat óriás gyémántfogán.


2019.12.28.

Teleszubjektívvel III.

[Hazafelé]

Talán túlléptem már
a tejfogakkal kőbe harapás
elkerülhetetlen időszakán
s a szorítás is enyhült –
ha láthatnád értelmezhetetlenül
megkínzott testem –
az alvadt vérrel kifestett térképen
a főbb azonosulási pontokat –
fél évszázad nyomát
kitapinthatnád elrendezett
évgyűrűimet
állok mint döntésre jelölt fa –
emlékeit ahogy újra álmodja
és sejteni véli már hogy
a szivárvány majd megfesti előtte is
a hazafelé vezető utat.


2019.12.24.

Teleszubjektívvel II.

[Kőedény]

gondoltam végre megteszem
és szembe megyek magammal
vagy mindennel mi eddig elkísért
mert a színek belül vannak
kint szívesen választom a feketét
és úgy hagyom el kinőtt életem
mint folyó medrét zivatarok idején
büszkén de nem öntelten elégedetten
aztán megszomjazva mint a lélek –
terhelt időkben beteljesülés után
mikor minden állat szomorú
a fák ölelkeznek még de szavaik csak
erős gyökérkapcsolatokkal
kitapinthatók
míg a szomorúság mint a pulzus
érezhetően lüktet a levelek peremén –
és leültem ott egy időre –
néhány pillanat öröklétre mint avarmezőn
mozdulatlanságba süppedő kőedény


2019.12.21.

Teleszubjektívvel I.

[Éjszaka]

Tegnap megint sírtál.
Arcod, akár a reszkető alma.
Szemeidben úgy eredt el
az eső, mint mélyen ülő felhő
kerítésdrótokon, vagy pára-párna
ha kiszakadva kiönti tengernyi
mozdulatunk hullámait.

Mosolyod most nyakamba omló
vászon. Érintésem puha válladról,
mint pitonsál kúszik gerinced
ékkövein. Karod hív még: elalvás
előtti fűzfaág. Könnyed mozdulattal
fölém hajol és rám szitálja
leveleiről az éjszakát.


2019.12.18.

Érkezés

Azt mondtad,
minden madár szép.
Pedig Te nem a sirályok
földjéről és nem daru-
tollakkal érkeztél.

Azt nem mondtad,
hogy a vadludak miért
úgy siklanak, akár
a nyíl, mint záporban
a szürkén csillanó acél.

Én hangjukat csak
álmomban hallottam –
olyan volt, mint
a bárányok sírása
nagy árvizek idején.

Álmodom, hogy kövirózsa.
Egyedül fekszem,
párnámban izzadt arccal.
Lepedőmön kinyílik és
veled ébreszt majd a hajnal.


BZS 2019.12.13.

Oldódás

Mikor lassulnak a szelek,
lágyabb a nappal.
Élesebb a halványkék.

Madártollakkal tűzdelt
párna most az ég.
Lebeg a tótükör és figyel.

Lágy ívű válladon ébred
a hajnal. A mozduló érintés,
mint kockás piton terül

köztünk lassan szét –
nehéz sál-óriás a fehér nyakon.
Szorosan ölelkezünk.

Emberarcunkon az időtlenség –
de a kilátás már felhőtlen.
Virágokban álmodik az Isten.


BZS 2019.12.11.

Esőanyám

Anyám úgy mosta a
hegyeket, hogy minden
egyes érintése
üde zöld réteket teremtett
a hideg sziklák közé.

Háta ráhajlott a hullámzó
erdőkre. A madárdal ilyenkor
feloldódott az ágakon.

Amikor szomorú volt,
a patakok megáradtak és
mindig elöntötték az udvart.

Nehéz estéken inkább
csak felsóhajtott,
és a holdfényt dézsába öntve
mosta a lusta várost.

Kishúgom álmában
néha a felhőkben járt -
egy reggel azt mondta, mamáról
álmodott. Napraforgók közt
szárítgatta
anyám patakzó haját.


2019.12.06.

Ellensúly

Köztünk él és elkísér.
Arcán hűvösen lebbenő
fátyol, át nem látható.
Jószándékkal övezett pályán
kőmadarak repülése.
Paradicsom helyett alma.

A Nap hajnalt olt ma
a kormos villanykörtékbe.
Kinyújtott kezedben
fehér gyolcs, lágy korbács,
bőrkötésben levendula –
vesztőhelyek téli illata.

Bűnben állok, mikor eljössz –
földig érő alázattal
leplezem a szemérmem.
Fellépek a dobogóra.
Okom van a boldogságra –
nem lehetőségem.


2019.12.03.

Lepleződések

vörösben omló hajad
kádamba merül, s mint háló
úgy fed el, hogy éjjel
egy láthatatlan kéz
vadhajtásként olt beléd –
gubbasztok a térben, hol
érhálózatod lüktet,
melegít
össze akartam gyűjteni,
csak össze
minden egyes pillantást,
ahogy szemgödröd tavából
a nemes érc padlórésekbe hull –
nyakadba fon az est
ereid közt – gyolcsba tekert báb –
moccan a holnap
míg álmodom az éjszakát


BZS 2019.12.01.

Összetartozás

Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már
végleges.
Kockás pléded alatt
az erek és indák
összefonták
legapróbb lélegzésünket is.
Ha társast kellene játszanunk,
én biztosan a kirakóst
választanám.
Mint Katyusa babát,
kiraknálak magamból –
hogy aztán rád teríthessem
az éjszakát.


BZS 2019.11.29.

Magányminták: Budapest - anno '90

Házunkon éltes kupola úszik
a Gellért-hegyről lecsorgó éjszakában.
Ódon kapu zárja kattan.
Az üres folyosón reménytelen kong
a gangos ház vasárnapi monotóniája.

A külső szemlélő elcsodálkozna,
ahogy itt az árnyak – az óriás bábszínház
néma szereplői – a vakolatot vesztett falakon
imbolyogva mesélik életük történéseit,
akárcsak a tévében látott
szappanopera rongyos hősei.

A rozsdás korlátokon kiterítve pihennek
az álmok – gondosan válogatva,
mint a megvalósulás ígéretének
szétlopott maradványai.

Nehéz napok telnek itt, a nagyvárosi
létformák kispolgári színpadán.
A füstös függönyök mögötti szekrényekben
akasztott ruhaként lóg a magány.

Kopott lépcsősor, sötét az udvar.
A salétromos szobák ablakain átszűrődő
neon úgy világít a hiányos macskaköveken,
mint holdfény meztelencsigák hátán.
Rácsos ajtók mögött izzadságszagú álmok.

Kilencvenes években járok.
A falon Európa-alakú egy penészfolt.
Van, akit hogy szebb képet fessen,
megihlet az isten. Minket itt felejtett
a Móriczon – egy kopott bérház folyosóján.
A körfolyosós Budapesten.


BZS 2019.11.28.

Legyél...

Kockás takaró a szíved melege,
akár fakó üdvösségünk a mátrixban.
Nem tudunk mást, csak hegyre mászni –
és játszani. Mindig csak játszani.
Barlangokban elbújni, lógni,
mint az ottfelejtett denevér.

Ha bántalak, légy vörösen édes –
oltáron remegő misebor. Karéj puha kenyér.
Csak fuss, mint a vér, a bőröm alá.
Éles legyél, akár a kés, villanj, mint a tó.
Önkéntes légy a bajban,
szívhangok közt rászoruló.

Légy céda, ha kell, ledér –
hazudj csak és bármilyen legyél;
talán csak koldus, eltévedt túlélő –
de főként nekem való.
Ha szívemig tudnál hajolni,
az volna jó.


BZS 2019.11.15.

Éhség

vadludak a felhők mélyén –
nyíl alakban kilőtt szabad vektorok
könnyes szemük mint a dagály:
az ajkak némák
lent tengernyi éhes torok –
az isten rongyos fiait látom itt –
arcképen egy lábnyom bár emberséget remél
papírtevék magányában csontra száradt gyerek
gubbaszt – árnyékát lassún issza fel
a sivatagi szél


BZS 2011.11.10.

Mióta elmentél

hét tél csikorgatta azóta
lábam alatt a rögöket
huszonnyolcszor peregtek köröttünk
homokórákon az évszakok

mióta elmentél –

hetedik tavasszal ébredtek a muskátlik
a balkonládákban állandósult
melankóliára
hetedjére és hétrét izzott fel a nyár
az ereszen rekedt délután
tikkadt madárdalára

hétszer fúltak rőt avarba a körúti fák
menetelve elegáns ünneplőkben
hétszer fordult meg a kerék
rozsdás-lassún nyikorogva
mint kakas a téli torony-szélben
beszőve mindent mi halni akar –
árnyékként lapulva a sírkert haván
parti árokban és a selymes sárban
fordult a kerék a napon
és imára döccent az éjben…

február volt, nyolcadika
mikor elmentél észrevétlen


BZS 2019.11.01.

Magányminták (...)

[1] Kikötő

Hullámrétet szánt a leolvadó Nap.
Fregattmadár árnya siklik,
szárnya alá kap a narancsos délután.
Halászfalu remeg a szélben.
A vitorlák fehéren nyíló rózsák –
árbócok imbolyognak;
fogpiszkálók lavórnyi kékben.

.
[2] Október

Őszi palettán lépkedek,
lábam alatt szivárog a nyár.
Színes ecsetek a fák.
Az ágak reszketeg karok –
ráncos, túlvilági antennák.

Elszakad távolban a köd,
párkányon tűnődnek a madarak.
Vérző tájat fest az idő –
a fák kérges bocskorára
rozsdás lombok hullanak.

.
[3] Est

Néha a sorok összefolynak
és hullámokat vet az írás.
Kondul az éj. Metsz a csendje.
Fáradt leplét hátrahagyva
matt tükörben leng az este.


BZS 2019.10.26.

A kert

Azt hiszem, nekünk valóban felhőtlen gyerekkorunk volt.

Ezernyi apró nesz között érett udvarunkban a nyár.
Egyszer nemcsak az ágyat vetettük be,
hanem reményeinkkel a kertet is.
Volt benne egy kicsi fa –
azt hittük már felnőtt arccal nézünk rá,
de csak gyerekszívvel láttuk.
Nekünk ez a fa a szabadság volt.
A madarak menedékként tisztelték –
néha csapatostul is megpihentek rajta.

Anya mindig jót akart nekünk.
Egyszer azt mondta, hogy ki kell vágni a fát.
Hiába sírtunk Alízzal.
Azt mondta azért vágjuk ki,
mert kell a hely a vágyainknak.
Hogy a szívünk is beleférjen a kertbe.

Apa mindig csendes volt és megbízható, szerettük is ezért.
Mikor anya szólt neki, szótlanul ment a fűrészért.
Sosem felejtem el a hangot, mikor az acélfogak
belekaptak az élő rostok között a húsba.

Ennél fájdalmasabb csak az volt, mikor
az első könnycsepp megjelent Lizi szemében.
A nyári délután színpompában csüngött rajta –
majd lecsúszott róla tétován.
Csendben sírt, elegánsan. Nem szólalt meg többé.
Mikor a könnyei végleg felszáradtak, már csak novellákat írt.

Egyszer olvastam egy kínai bölcsességet:
„Kertész legyen, ki boldogságra vágyik.”
Nekem szólt. Éreztem, engem szólít.
Komolyan vettem a hívást
és gyönyörű kerteket építettem.

Nem tudom miért, csak utólag vettem észre,
hogy fa egyikben sem volt.


BZS 2019.10.16.

Októberi anziksz

Őszi palettán lépkedek,
lábam alatt szivárog a nyár.
Színes ecsetek a fák.
Az ágak reszketeg karok –
imbolygó égi antennák.

Szakadt fátyol távolban a köd,
a párkányon gipszmadarak.
Csendes szobrok a percek,
a fák kérges bocskorára
rozsdás lombok hullanak.


BZS 2019.10.08.

Szolmizáció

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.
Fásult redőkbe bújik arcunk. A szív túlcsordult kőedény.
Szóval tartalak, mint akkor, az utolsó vacsorán.
Látod vesszőkön hajlani az alkonyt?
Titokká színez pamlagán az éj. Mozdulatod örökkévaló.
Dómkertben moha, feltört dió. Szivárog szemünkből a tó.


2019.10.05.

Merengő

Szúrós a park hintaláncokra fagyott mosolya.
Nézem, miként lassul bele a körforgásba
egy-egy piros körhinta rozsdás kontúrján a tél,
és a hidegben amint tejfehér vattacsomóvá szelídülnek a madarak –
röptük alatt fagyott kövek, kidőlt oszlopok, szikrázó utak.
Karcolt tükörben lebeg a gyerekzsivaj és szánkók alatt lélegzik
a dermedten alvó tó. A kiserdő bénultan áll.
A park most néma. Fülembe simul, mint valami könnyű altató –
szememben elúsznak és úgy rezzennek a csillogó nappalok,
mint egykor édesanya madártején hullámoztak
azok a békés, fehér cukorcsónakok.


BZS 2019.10.02.

Reménységek helyett

mozdíthatatlan panelmagányban
ólomfüggöny-csendben lógnak a nappalok
szemeimben sátrat ver az éjszaka –
talán elillanok mint hűvös gyógyító olajok nyoma
hol szivárvány dagasztja fátyolát és
minden élő mozdulat tétova –

kavicsok közé kihűlni ma este egy éltes tanúhegyre ballagok
vagy inkább csak csendben nézni –
elégni rámnyitott búzaszemeidben
hol az ősz hamvadást színlel –
nézni akarom rózsáidat szirmok között a süppedő kertben –

remélem az utolsó mosolyodban a szűzhó még valóban érintetlen
és igazsága bennünk marad mint vakító virágban az isten és a szó –
hogy egy kézfogásban erő van és sziklává torzulunk
akár kegyelemből a keresztek
és kisímulunk mint a tó –

magunkra maradtunk ezzel is
mint nincstelen virágok távozunk így végül jeltelen
meztelen egy ládányi geometriában –
a nyirkos anyag viszafogad és mi beléolvadunk mint a hó –
a fagyos földek fölött dal hallatszik – mint valahol ott mélyen belül
egy csendes – régi altató


2019.09.21.

Viharmadár

Én úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre és
örökkévalóságig lassul egy mozdulat.
Hullámmezővé érik most a felszín,
lebegő tányérok a liliomok –
játszanak, mint megsemmisülésig
a hínárillatban eltévedt gyerekkorok.
Narancsruhában érkezik az alkony,
a homokos parton lassan, tűnődve jár.
Szakadt arcom vitorlavászon.
Úgy óvom, mint költővermét a viharmadár.


2019.09.14.

Nehéz szívvel

azt hittem végre könnyebb lesz.
macskaszem. villámlik. sötét fellegek.
az eltévedt járda nyomában
az éj zajában
páncélos bogarak szárnyán remeg
a visszavert idő.

halkuló hangok a pályaudvar felől.
arrébb monoton táncot járó
szellemek – és macskakő.
a faliképeken színes házak áznak.
órámon sáros számlap a múlt –
szívemben tegnapi emléked melege.

néhány nehéz lépés még hátra van
és lassan kijutok belőled a fényre.
nyirkos téglák körül vaslépcső.
átgondolom eddigi életem –
ha még nem késő:
lekapcsolom utánad a villanyt.


BZS 2019.09.12.

Őszintén

nyáron és általában
hűs vizek partján fodrozódom
körös-körülöttem pajkosan játszó hullámok
a sziklákon kiszáradt madarak ülnek
és nézelődnek

metsző szélben lobogunk
mint a zászlóselyem –
fentről mindenre rálátok
a táj most a fájdalomról beszél
árnyékomban leplezed kiújult hóvakságod
partjainkon már ott portyáznak a tolvaj sirályok

veled csupán kendőzetlen vagyok őszinte –
így nem takarhatod el előlem
a meztelenségben az igazságot
azt az arcot melyet
a tükörben mindig is kerestem


BZS 2019.09.04.

Konklúzió

alászállni felelősség
elmondani hogy milyen
a pokolból a kék
ha ég körülötted a fátyol –
a mosolyból gyúrt szövetre
hideg sarki fény tapad
gyűrött mezőidben feltépett zöld
arcodon két tengerszem –

de nem látod magad

kimegyek a kövek közé
mert idegen már minden változás
itt csend van és csak a szél fúj
a hajnali partot lábamhoz mossa
minden eleven látomás –
dúdolgat a titokzatos folyó
a madarak súlya alatt
gyökerestől kifordultak a homokszürke fák
árkok mentén éles fű nő –

mint félbevágott sors omlik ránk a valóság

mily hosszú egy gondolat és
a lázas embriók útja –
kaptárban a méhcsaládok
dolgoznak csak ily’ csendesen
végeláthatatlan sorokban
elhívva a feladatra –
de szemünkben a hazatérés álma
akár imában isten
vagy ahogy az ég üzen –

csendes mint minden ami fontos –
és édes miként otthonunk volt egy reggelen



BZS 2019.09.01.

Összefonódások

a csendes parti dal végül
némán lüktetve örökre elül –
halászhálóban vergődik a bánat

jogfosztott betegségben szenvedek
és törvénytelen a jogorvoslat –
a gyógymód létezik
de minden elvet alááshat

az éjszakában megnyúlt ablak
hanyagul ásítja rám szárnyait
nehéz mozdulatokkal nyúlik az este
és a város fáradt teste megszüli
a kikötő sós árnyait

csitulnak már a hullámok
melyeket a csészében
egy mokkáskanál vetett –
kávéillat csilingel
éles porcelánmagányban –
benne könnyedén fürdőzik a képzelet

érkezésed az ajtókeretre feszül
sálad kockás pitonként terül szét
körös-körül élénk-ívű válladon

azt mondtad csak az számít
hogy szeresselek
mert jól még nem csinálta senki –
hangszálaid csendes erdők
szemed gödrében a párás felhők alatt
révbe igyekeznek a csónakok

csak azért csalok én is
a szélbe sós maró könnyeket
hogy lemossák arcunkra vágott
ablakokról a hűvös jelent –
az üvegre lőtt sebeket
így majd tisztán látjuk holnap
a ma hova vezetett

nem tudom a tükörben magamat látom-e
vagy belőlem valaki ott áll még velem
a tárgyak mindig bölcsek –
megadón legyintek mert kételkedem –
s ők összenéznek mögöttem

hasadt rongyokban lóg le a nap
az öregek mind padokon ülnek
egyikük a gyerekkorról mesél –
nyújtózik a Nagyerdő és felébred –
valahonnan levendulaillatot hoz a szél

párafelhő szűri a ragyogást
a faliképeken szilvaszemű az óceán –
a sirályokon szakadt ruha tapad

arra gondoltam
ma éjjel párnafákra fekszem
hogy a pihenés ne sebezhesse fel
sínek között a testem
és kárt ne okozzak magamban –
és hogy majd kövirózsákat ültetek
hogy kemények legyenek mint én is –

akár kerti pillanataim –
egy sziklává lassult hintaágyban


BZS 2019.08.22

Mozdulatlan

ez egy kihűlt fémes éj
csak üres rácshelyek a csillagok
fémgőzökben párolódnak
az álmok mint a kövek –
közéjük ékelődve hallgatok

a hold most úgy tolat az égen
mint a rák
rettenetes szájszervükkel
sziklák talpát rágják
a bogárarcú éjszakák

minden éles és elmondhatatlan
fejünkön maszk, vállamon vitorlák
a tó vizébe kavics csobban
mozdulatom mozdulatlan
sziklahalak bámulják


2019.08.14.

A vulkán ékszerei

nézd víz alatt
ím e gyöngyöző kő
fentről szürke rétegfelhő
grafitja miként csorog –
körötte a hűvös homokban
üveghalak
olvadt lábnyomok

tegnap még a vulkán járt itt
idők előtti lávafolyóban
lebegő ékszerpárna –
kővé érett bazaltok riolitok
szuronyokkal alusznak a fák –
mozdulatlanságban
élő vektorok

szikla vagy – én buzogány –
mondod lágy felhőben
kövekre lapuló tó
én az éjente éledő nádas
gerincedre karcolom a csendet –
ilyenkor
oly csinosan sírsz



BZS 2019.08.10.

Panta rhei - II

minden, ami él mozog –
létrejön és el is illan egyben
akár nyári villám amint
ráfolyik az égre –
színek kevert ritmusában
az ezüst lobban így
szürkéből a kékre

a szivárvány úgy feszül
a délutánra mint
színes papírsárkány
vágott nádra –
talán az égbolt kirakatai
előtt szótlan nézelődő
madarak –
vörös szemükben
olvad a vitrin
zihálva süllyed a pillanat

vagy patakmederben a kő
gördül remeg tovaúszik
egy ideig még ott marad –
grafitködökből
nyomás alatt a csendben
kristállyá dermedő kavicsmozdulat


BZS 2019.08.01.

A metafora magánya

a Nap vándorlása végtelen ma
mintha sürgős ügyben volna bármi dolga –
árny folyik a túlsó falra és
elszökik a forró mennyezeten

időtlen remeg kádamban a víz
sikamlós pikkelyek között egykedvű
csobogás – ami örök: csak harc az és kín –
a feltépett föld gyászol hamvain

vonulás – az égen hegyes fasor nyílik
zuhanás után hegytetőkről álmodom
a mederben varangyos kőhal matat
és madarak lüktetnek az acélos ágakon

nem szólok rá már az istenekre
ráhúzódom a kihűlt hegyekre
folyó marja medrét csuklóm alá kérges kézen –
bronz lovakkal álmodom a mélyzöld réten

és érzem az utak illatát-porát
(vakító vitrinekbe nem juthatok)
hullámzó földekbe temetnek majd –
koporsókövek közé csendes metaforát


BZS 2019.07.24.

Kódolt utakon

rám hagyott testtájak és anyajegyek
közöttük festem burjánzó vérképem –
csak bérlem magam az örökölt szolgaságban
barnult tanúhegyek lépdelnek
csontjaimon –
árnyaim a lélegző térképen

először a szemek mint
időtlenségbe látó forró szellemek –
ékkövek testére lapuló tavak
partjukon a mulandóság látlelete –
szürkülő homlokzat
két üvegablak

és a vállak akár lágy állóhullámok
bazaltoszlopok köré font
öblök néma vonulásában a holnap –
albatrosz lassuló szárnycsapásai
noteszemre hulló
madártollak…

...surrogás – és talán csak arcod az
e holdra álmodott mosolybéli táj –
és a kráterek hegyek tavak rajza
a vizek – igen a kisírt vizek rajta –
így akarta édenkertjében
jelenlétedet az isten

méregzöld tengerbe hajlanak a partok
benned érlelődöm, mint a bor –
kívánatos formában színben és ízben
szellemem időtlen palackba zárva –
tested némán hullámzik
egy múló ölelésben


BZS 2019.07.19

Perdület-tétel

szemtengelyed körül
fordulok én is –
csillagközi térben
vétlen
ez a perdület –
míg vörös
meteormezőkön
tűzfelhőkkel táncolsz
(hatásvonalunk közös,
nyomatékaink
kiegyenlítődnek)
nem szólsz –
földjeimre csupán
smaragderdőt álmodsz
és a fényben tudatom ébredez –
későnyári éjjelen
édes ajkad párnáimra
üvegcsendet
permetez


BZS 2019.07.12.

Panta rhei


Minden, ami él, mozog –
létrejön és el is illan egyben,
akár nyári villám,
amint ráfolyik az égre –
színek kevert ritmusában
csattanó ezüst
lobban így szürkében a kékre.

A szivárvány úgy feszül fel
a délutánra, mint
színes papírsárkány vágott nádra –
vagy az égbolt kirakatai előtt
szótlan nézelődő madarak.
Vörös szemükben
zihálva süllyed a pillanat.

Langyos föveny alatt
kagyló-itta lábnyomok,
a zsemleszínű homokban
kitapinthatóan éles szívverés.
Ki mondja meg, hova süllyedtek
fülledt szemérmükben a fáradt
öblök, hova a lázas ölelés?

S ki mondja meg, mennyit ér
egy ölelésből kibomló
tétova mozdulat –
mint a patakmederben a kő
gördül, remeg, tovaúszik,
egy ideig még ott marad –
lebbenő ködben a pára.

Sikolthat még utoljára –
senki nem látja a süllyedt hajót,
hídján a kapitányt, a szellemet –
de ha süllyedni kell is, fel nem adom –
tovább kutatom a szürkeségbe
némult mederben vitorla-arcodat,
s éles ködben a csorbult fényeket.


BZS 2019.07.10.

Vall(om)ás

Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca; tétova –
és olyannyira gyámoltalan.

Elől a megváltás némasága,
mögöttünk a fájdalom evez.
Mosolyod kövekbe mártod –
gyönge vagy. Ajkaidra
kavicseső permetez.

Én nem érzem a létet tehernek,
csak néhány sziklát hordok vállamon.
Ha letettem, lépj ki velem majd
a fényre – balga lenne az üdvösséget
egymagam eljátszanom.


BZS 2019.07.04.

Vörös pillangók a kertben

Nyitva ajtó, ablak.
Néha már a szemem is.
Nyitom, feszítem, összezárom,
mint vadászó héja tollait
– a zuhanás utáni éles csendben.

Bokámon feldagad a délelőtt.
Éjjel a kertben egy alvó gránát
titokban almafává nőtt.

Az asztalon újságpapír,
szemüvegkeretben olvasó legyek –
jól képzettek és alattomosak –
akár a korhű törpeszellemek.

Tornácom felett szürke csend.
Hamuban sült pogácsa ma a Nap,
alatta mozdulatlanná gyűrt fellegek.

A kerti fák mindig pontosak –
éppen úgy éberen alszanak,
mint testem túlérett éjszakákon.
Ilyenkor bölcsőmre hajolnak az egek.

A szemeimre már mindig vigyázok –
szökött mosolyra vágott ablakok,
homlokzatra lőtt érzékeny sebek.

Mikor kulcsra zárom az arcom,
azt álmodom, hogy vérköreimben kinyílnak,
és felszállnak a vörös pillangószelepek.


BZS 2019.07.02.




Kép: Internet, Femina.hu 

Kockák között

Csak egy kockás ing.
Alatta álmában remegő bőr –
nyirkos, csupasz és jellegtelen.
És mint tarvágott erdősáv lapul,
mint vérző erdőben a vad, hallgat –
szomorúan, és oly’ keservesen.

És a macskakő is –
hogy csússzon-másszon rajta
a város és tapossa az éj, befekszik alá,
az agyagba-földbe-porba meredten –
érzéketlenül, ahogy csak fájó test tud.
Önfeladva fekszik, némán, legyőzötten.

Aztán ott a ház. És az ország.
Inkább csak megkövült itt a tér –
kívül-belül betonkoszorús szellemek.
Látom, hogy rettegnek
a napfényre tárt igazságtól
mocskukban a korrupt emberek.

Elképzelem, amit nem lehet.
A testem is egy kocka,
körötte az élet mindössze tíz emelet.
Csontomon a bőr könnyű vászonként lebeg.
Ha megjönnél, majd egyszer
– festhetnél rám képeket.


BZS 2019.06.25.

Kék és fekete


1.

Tudom a vétkeket,
évgyűrűk közé ékelt mulasztásokat.
Bocsásson meg a Fennvaló, hogyha tud –
hisz’ sosem akartam bántani másokat.
Hálóként omlik rám az árnyam,
a kékségre hínármező terül.
Találjon meg mély tó, néma rét, parázs erdő –
és ne éljek büntetlenül.


2.

Alattam tekergő tigriskígyó –
talpamat fojtja, bénítja a forró betonút.
Hontalan vérben csak alvadt rög vagyok.
Surrogó csend lebeg a szélben –
zuhanó madártoll az oldott kékben.
Csikorogva lapulnak a fekete farkasok.


3.

Gazdagabb leszek, ha bevallom.
Hollók között a léptem világít.
Fájdalmam bevarrom egy fekete zsákba
és szétszórom majd az égben –
feketét a kékben.
Sötét felhők alatt méregfoltok,
a gödrökből víz fakad.
Most lépteimbe kéket oltok –
és gyűrt arcomra mosoly tapad.


BZS 2019.06.19.

Körtéri fák

A Móriczon laktam vagy nyolc évig.
Ez olyan hely, ahol megfeszül,
majd nyújtózik egyet és elernyed a világ.
Macskaköveken csúsznak és
olykor egymást csalják a sűrű budai éjszakák.
Nekem minden éjjel megsúgták bűnüket.
És elmondhatatlan tetteiket.
A süllyedő téli hold alatt
ott hajoltak a túlvilágra ők,
remegő ujjaikkal a fehér hajú körtéri fák,
villamossíneken hólepte szeretők.


BZS 219.6.15.

Pillanatkép odaátról

Lélegző kripta az ajtóban.
Kisiklott halálos ítélet.
Asztrális képeket vetít és
filmmé sűrít mindent egy ígéret.
Odaát hűvös a tér, tágas egy csarnok.
Lázas szempár mögött maroknyi megnyugvás.
A hullámokhoz éles kövek verődnek –
mindent ellep az elragadtatás.

A partokon lassan, égi alázatban
a napfény sétál. És felnőnek a fák.

Belépek rajtad. Világvégi csend.
A percek úgy lógnak az ágon,
mint áttetsző harangok –
zátonyra futott medúzák.

Egem tétova csillagok otthona.
Szürke kristályok között a parton arcom világít.
A jelenlét fényes gömb.
Távolban végleg bevont vitorlák magánya.
Tüdőmben a levegő kék és párás itt.
Nikotin-szín felhők alatt rózsaszínű fák.

Félek az ébredéstől..
Hogy utolér. És vállamra ül a józanság.


BZS 2019.06.15.

Tükröződés

Tükrök.
Csak éles szilánkok a hóban.
Vétlen fénytörés.
Könyörületesség lebeg odalenn,
világvége készül egy alvó ólban.

Két karó most és kereszt a testem.
A kristályokat nézem –
mindben egy-egy ittfeledett szívverés.
Köteg forró véna lobog bennem
és idegszálak –
karjaimban neurotikus ölelés.

Törzsembe oltva nehezek a tagok.
Az irgalom köztünk lopva jár.
Csak magam vagyok,
most üvegarcod alá kuporodom.
Szemedben holt tenger árad.
Én kövek közé hordom az otthonom.


BZS 2019.06.12.

Felhők, vizek, arcok

Tükörbe nézek,
majd egy nagyon kék tóba –
mindkettőben arcom láthatom.
Körém gyűlnek a vizek
és a grafit színű egek partján
felhőkké őszül a fájdalom.

Kavicsot dobok
a lobogó tükörbe és elnézem
a messze érő hullámot –
visszhangot vet
egy sötét kútban a hangom.
Kezeimbe temetem a világot.

A felszínen minden mozog.
Lentebb már hűvös a tér.
Nézem a vágtató halakat –
csillogó páncélok az űrben.
A messzeségben
hegytetők tükrözik az arcodat.

Szívemben minden csendes.
Pitvaromban békés kövek
úsznak el a vörös hold alatt –
sohasem feledem majd,
ahogy odalenn először
és örökre megláttalak.


BZS 2019.06.09.

Nézőpont

Ablakon túl más a valóság.
A párás üveg átszűri a képeket.
Függönyránc lóg a szemem alatt.
Az éleslátás szúrja, felhasítja –
arcom megszállt övezet.

A gondolat csak gyújtóbomba,
a csend kiégett láncreakció.
Csúszó-mászó fehér sejtek
ölelkezve kötnek gúzsba –
életünk kódolt prostitúció.

Véremben fák áznak –
oxigéndús vérbő ecsetek.
Bőröm csontra száradt vászon.
Rajta feslett szeplők és
kölcsönkapott anyajegyek.

A megváltás szép illúzió,
túlélésünk vesztett helyzet.
Vetkőzz le egészen az arcodig,
és szavak nélkül gyere hozzám!
– Így talán majd felismerlek.


BZS 2019.05.30.

Vállalhatatlan büntetés


VÁLLALHATATLAN

Oly helyeken telnek napjaim,
hol kevés, aki ért.
A butaság de facto nagyon fáraszt.
Nem folyok parttalan vitákba már senkiért
és nem várok választ.
Tulajdonképpen nem is tudom miért,
de csinálom a leírhatatlant –
nem vágyom rá, hogy megmondjam
az igazat, elég ha tudom
és gerincem megtart –
mégis minden nap elmondom
ha rajtunk kérik számon

– a vállalhatatlant.


BÜNTETÉS

Nem emlékszem rá, hogy elítéltek volna.
Arra sem, hogy önként vállaltam bűnöket.
Nem számoltam én ilyen kegyetlen téttel;
nem kértem semmit, főleg nem az életet,
mégis itt vagyok és felmentem a felmenőket,
mivel nászukat én rendeltem el, sőt
tettem ezt kedvvel és merő önkénnyel –

hisz' összeragasztottam őket
égi hatalomnak roppant erejével.


BZS 2019.05.26.

Keresztút

teremtettél
arcodra formáltál
nézd hát művedet:
testidegen szubsztancia –
csak félbehagyott művelet

én a paradicsomban is
az almát vágytam –
kertedben
kígyóméregbe mártott
arcokkal jártam

te levetted rólam
én rád hárítom
és vezekelnék

elmondanék értünk
egy imát –
akár ereidbe fonnám
zsoltáraim legnagyobbikát

te keresztet faragtál belőle
én elültettem a fámat

súlyos árnyékot vet(sz) –
a kalapácsütések kikelnek
fülemben és konganak még –
alattad acélszögek áznak

ugye meghallod majd
lobbanó hajnalokon
a hozzád mormolt imámat?


BZS 2019.05.18.

Elmélkedés az útról

Sétáink nyomvonalai csak
leírhatatlan rendszerben
értelmezhetők,
mint kifejtett jelenségek alakjai
a kezdő- és gyújtópontban,
ismerős lépések a jól
meghatározott idegenségben

a valahol találkozó vízesések
játszanak ily önfeledten
az elúszott tér-idők emlékén,
míg a mi fényben edzett lépéseink
éles csendben lobogó patakok
mentén követik a percek vonulását
és útközben ránk hűlnek a partok

tulajdonképpen egész életünkben
határozott utakra vágytunk
és mindig egzakt vonalakkal
játszottunk, sávokban jártunk
egyre messzebb mindentől,
de soha nem vettük észre, hogy
lineáris léptekkel süllyedünk

a spirálban, megkövesedett arcok
magányában nézünk egyre lejjebbről
fel a fénybe és végre egészen lent
szemgödrünkbe szivárog a felismerés,
hogy létünk csak többdimenziós
térben lehet valós –
különben nincs is megérkezés.


BZS 2019.05.16.

Háború után

Csend honol.
Kimondhatatlan bíbor-csend.
A város felett égő fellegek.

Törmelék és rom.
A párás kráter-ködben
finom korom szitál.

Bőrömbe éles árnyak vágnak.

Hártyás szárnyak alatt
fénylő angyal gubbaszt –
előtte harsona.

Fent grafitszínű ég füstöl.
Alant a fagyott porban
üszkös varjú csörömpöl.

Kénszagúak a percek.
Túlélő fák merednek ki a földből.
A kormos béke már
belepte a harcokat.

Guruló angyalkönnyek.
A gyöngyök között éles a tér:

cseppekben láthatod foszlani
imádkozó arcomat.


BZS 2019.05.14.

Kapcsolat

Kimondhatatlan ma a délután.
Forró madarak csipegetik
a búzaszemű macskakövet.

Táguló ereimben
magányosan keringenek
a vörösbe bódult nappalok.

Kavicságyon nyugszom,
sebzett ködből fakadok.
Létem bére szíven lőtt félelem.

Látóköreim szűkülnek,
mint a Nap a folyosóra
omlott emeleten.

Álmomban háttal ülök,
és hallgatag suhanok
alvó arcod mosolyában.

- Nincs hozzádférésem.


BZS 2019.05.13.

Vörös és holt

A lenyugvó nap
vére festi a tengert,
a nyugágyon
elfelejtett gondolat.

Parti magány
ül egy kereszten,
a megváltottak hada
égbe ment már,
némán bólogat.

Mezítelenek a
kidőlt szürke oszlopok,
a felhőkből árnyak lógnak
idelenn csend –
és üszkös otthonok.

Itt fekszem a parton,
de nem alhatom nélküled,
a szívedbe ásd be testem
és fordítsd felém fejed!

Lassan felszáradnak a hullámok,
a tenger vörös és holt.
Az ittmaradtak némán néznek –
ez az utolsó háború volt.


BZS 2019.05.08.

Dunai anziksz

masszív halszag a parton
uszályok tülkölése tépi
a párás langy levegőt
-hajóvonták találkozása tilos-
akárcsak a fürdés a Dunában,
régi KÖJÁL-tábla tiltja ott –
azért érdekes, mert harmincöt
évvel ezelőtt láttam a feliratot –
de bementünk, mi úszók voltunk,
piros bóják között telt és
úszott velünk a gyerekkorunk
-mindig a hajóút sodrásában járok,
hisz a lányoknak imponálni kell-
tülkölés, madarak, horgászok…
emlékszem, ahogy a CSELE Hotel
lépcsőin a kompra várok,
mert megyünk át a szigetbe,
mint minden egyes nap –
kamaszkorunk pihen a homokban
a fülledt fűzfák lombja alatt
visszafelé majd szürkületkor
megint a kompra várunk
-kettő jár itt, a Csata és a Sziget-
és cigányzene hangját viszi a szél,
s ahogy guggolok, a parton
mellém telepszik ilyenkor az est
a langyos halászlé-szagban,
remegő fénycsónakok a hullámok –
a révben lampion, zenekar, éltes
kerti bútorok és persze csapolt sör –
vérünket isszák részeg szúnyogok
és ahogy a kompról lesétálunk,
talpunk alatt apró kövek tündökölnek,
s gyerekként azon tűnődöm,
vajon a halak is szomjaznak?
és a fűzfák éjjel hazamennek?
vagy a holdfényben titokban
ők is megfürödnek?


BZS 2019.05.08.

Arcképed alá

bársonyszálakon
búg a hangod,
repedéseimen oldódik
a simogatás -
mandulacsónakok
úsznak az égalja
infravörösébe -
tavakra zárt partok áznak,
tengerszemed fénye
messze loccsan,
s mint pacsirta dala
tapad
mosolyod
vég nélküli rétjeire


BZS 2019.05.04.

Megnyugvás

hegyen állok.
lábam alatt lélegzik az erdő,
szálkás tüdejében ózonköd –
hűvös-zöld gerincén gyűrött
brokátmező lobog még
az olajos éjszaka emlékén –
szükségem van erre a csendre,
patakok közt a
meder-vájta rendre –

sziklák között reped a jövő,
leomló percekbe tévedt
a jelen és surrogó
madárköd énekel fülemen –
szívszorító a táj.
dobbanása felhőkbe tör –
a gondolat, az érzés mint
szálkereszt az irányzékban
éles kardél, néma tőr –

minden mozdulat fáj
míg álmodom, hogy élek
varrás mentén hasad
a bőr, előtör-szivárog
a ruhából a lélek,
s testem lankad –
végre örökös
nyugalom gyötör.
minden múlik,
lebeg és pihen.

-itt felejtett engem az isten.


BZS 2019.05.03.

















Fotó: Thea Médea Hormay Photography
Facebook: https://bit.ly/2GSI2wC

Oszlopok

1.
néha úgy érzem,
időtlen térbe csavart
lobogó palást vagyok –
magára hagyott hirdetőoszlop.
nyirkos csendben issza el fényem
az utcákra szorult kíméletlen
paradicsom –
s vele a félelem.
és már csak csendfoszlányok
lebbenő fátyla fed el,
míg csontszövet-magányom
köré burkolom szikkadt bőrömet,
s vele minden arányom –
esszenciám anyagtalan konstrukció:
menekülnöm önmagamból
tudom, hiábavaló.

2.
én úgy vagyok már, hogy
a belátásból remény születik,
s az oszlop megértéssé növi ki magát –
az Atya gyűrűje szebben csillog ujjamon,
mint ezer hegyikristály,
napkő, nefrit vagy ékes achát.
tanulnom kell hát az utat,
újraterveznem magam –
mint tette Ő is akkor éjjel,
mikor csillaga fényével
világított neki az Úr
odalenn a mulandóban –
disznók között,
a langyos ólban.


BZS 2019.04.30.

A halhatatlanság oszlopai (apeva trilógia)

1.
volt
idő,
mikor még
elhittem, hogy
menthető vagyok.

2.
ám
később
rájöttem,
ez majd az én
feladatom lesz.

3.
ha
érted,
hogy élted
csak káprázat,
isten(n)é leszel.


BZS 2019.04.30.

Ravatal

Mert baj van, mikor aztán megrészegül a patak.
Mint fogpiszkálók – vagy szilaj szavak –
a pillérek és deszkák ropogva hullanak.

Tonnás tömbökben lóg az ózondús levegő.
Láncra verve szűköl a ház,
gerendáit tajtékzó erők nyaldossák.
Felzúgnak, morgolódnak a fenyvesek –
mintha csak megéreznék a fák.

Erőtlen hangfoszlány rojtjain fulladozik a harangszó.
Az öregen éltes gúnya, szakadt pantalló.
Vészjóslón jajdul a ház, nyikorognak a deszkák.

Hajdan ez volt a bölcső, több generációt ringató.
De közeledik már a bíborruhás. Az új lakó.
Ha megérkezik, csend lesz.

És a ház:
deszkakoporsó.


BZS 2019.04.26.

Fotogén

árnyékomba tegnap beleálltam,
hogy jól lássam a fényt,
melyben nem vagyok jelen –
vagy a hiányomat lássam ott,
ahol csak emlékezem,
milyen volt a múlt,
a néma diafragmán átégett
fotogén történetem.

gondolkodtam, miből építjük a falakat
ha idő nincs, mindez csak illúzió –
kételkedtem…
és ha sodródnék, mint túlexponált pillanat
átlépek-e magamból az énbe –
jelenből a fénybe, mert ez volna jó –
látom-e belül azt, mit kívül rögzít
egy jelenkori fényérzékeny stúdió?

tükörben fényképeztem magam:
de hogy elkapjam az arcomat,
fénysebességgel kell tennem,
különben a jelen már nem az –
s a tükörnél csak álltam,
nem ment, bár exponáltam –
a pillanatot rögzítettem, nem a valót.
a felvételen tehát más van –
vagy legalábbis másnak látszik.
akkor akit látok,
biztosan nem vagyok az.
de akkor te kit látsz?
és ki az a másik?


BZS 2019.04.15.

Utak

az elsőn már mindenki átjött,
a másikon sokan elmentek.
a kettő között a mocsokban
fehér bárányok menetelnek.

sokáig azt hittem az összeset
ismerem – a félelem égő szirmait,
utakat, bárányokat és a mennyek
sárba süppedt néma arcait.

vesd le hát végre te is, kedves,
mit rád varrtak a lassú évek.
itt feszülök én is, hisz’ látod –
mint öblös törzsén a fakéreg,

lombom lassan feledésbe vész,
alattam csak felfoghatatlanság
és korom – mind kevesebbet értek,
pedig egyre többet gondolkodom.

míg az igazság fényes síkokra csábít,
itt csak csontokból emelnek katedrálist.
ismerj meg, s nem látsz majd rabnak –
egy napon felnövünk halhatatlannak.


BZS 2019.04.24.

Szeretet (apeva)

(Isteni útmutató halandóknak)

Ha
végleg
megértesz,
megszüllek majd
halhatatlannak.


BZS 2019.04.23.


Átjáró

két sötét alagút –
mindkettő végén
széles terekből szűrődik a fény.
vegyszerszagú függöny lebben.

a hosszú folyosón fehér
köpenyben kopognak a percek –
szürke arcok hallgatnak,
oldódó kék szemekből a kőre
halvány neonfény cseppen.

először monoton ritmus –
végül halk sípszó –
huszonegy gramm súlya
úszik ebben a jelben –
mézillatú bíborruhában
angyal táncol a teremben.

fátylam már hófehér szentelt szövet –

ahol én járok, oda mindenki
csak mezítláb jöhet.


BZS 2019.04.20.

Képzelgés

késő november pózol a kertben,
kékes bíbor odakinn a táj –
járdán úszik hét tompa ember,
mint ellustult folyó, lopva jár,
s az idő fátylán siklik tovább
minden kiégett pillanat –
különben csendes már az utca,
elpihen a macskaléptű fák alatt.

a kávézóban sarki csend ül,
és bágyadtan feszíti a falakat.
túlvilági kékben úszik a diadalív,
délceg árnya holtan omlik rá ma
a terekre, szürke emberekre –
a kirakatban régi sanzon romlik,
és halkan-tompán folyik bele
gúnyáján egy koldus zsebeibe.

csitulnak a nyirkos neszek,
és a megszülető melankóliára
imbolygó torony sziluettje lép –
éjlepte túlvilági táncba kezdve
mint vén kobold figyel a hold –
sötét kapualjban feslett pillangó kél,
s az éjben múló örömöt keresve
néha azt képzeli még, hogy él.


BZS 2019.04.14.

Felnőttkor

bonyolult a képzelet,
mint húsom alatt az erezet,
és mindig vérben áll.

mint lomha fémbe olvadva
rejtőzik a holnap dolga;
az idő némán múlik mellkasán.

ezer apró pikkely a halak arca,
köztük fekszem betakarva
és álmodom egy jégtáblán.

sziklát, s követ hátrahagyva,
a tündöklő vak homokra,
lábam elé csordul az óceán.

én úgy vagyok már,
mint magasban a sasmadár,
körözök és éles szemem körbejár.

megtettem mit tudtam eddig,
de nem érek a fellegekig –
árnyékom némán mered rám.

bekötöttem a szememet,
hogy ne lássam az életemet
búsan, elhagyottan és árván.


BZS 2019.04.16.

Vágyakozás

A fák túlvilági szobrok,
madaraim úszó bóják,
domborzatod kéjes halmán
nyílnak el a bíbor rózsák.

Nap érlelte vágy a házam,
égi sugár ragyog bennem,
tompán zörgő kövek között
elveszek a szemeidben.


BZS 2019.04.11.

Férfiének

apa mindig csendes volt.
csak fáradt, meg hitevesztett.
a reménytelennek tűnő napokon
némán átvonszolva magát
szemébe mindig beleült
a felkéklő vörös-lila fájdalom.

rólunk mit gondolhatott,
a mai napig sem tudom –
talán csak a múltban élt;
hol ott csobogott a kis patak,
megvolt még a malom, az út,
a kis kút, a fák és a rét;
kuláklistán aztán mind elvették.
még nagyapám arca volt talán
a támasz, a biztonság –
csendes örökkévalóság,
mely mindig ott fénylett szívében,
kisszobája belső falán.

anyám más volt – erős, szép nő.
szépasszony – így hívták egykor,
jószívű, tetterős anyaoroszlán.
értünk mindenre képes –
megértésre nehezebben hajló.
biztonság volt és egyszerűség,
szép a holnap és kiszámítható.

csendben múltak az évek –
ötvenévesek lettek szívemben a fák.
mit megtanultam, felednem kell,
ám örökségem szép szemérem –
csendben élek és énekelek,
mint cserépdarabok között
egy hófehér vitorlavirág.


BZS 2019.04.10.

Fohász

Születésem égi baleset volt.
Hitemet kötelékként vonszolom.
Isten bocsássa meg nekem, hogy e
gyöngyöt a te nyakadba akasztom.

Voltál mint én, lesznek majd mások is
nyílként szálló kék gólyák a szélben.
Bocsássa meg nekem az Isten, hogy
rajtad kívül magamban is hittem.

Szabad szélként születtél, de én csak
rózsaként neveltelek kertemben.
Nekem majd az Isten bocsásson meg,
hogyha másként kellett volna tennem.

Áldozatom hogyha mégsem kellett,
madár vagy, ki fámra halni tévedt.
Isten bocsásson meg akkor neked:
Felcsipegetted az életemet.


BZS 2019.04.09.


Álmomból

álmodtam az éjjel.
megálmodtam, hogy ma ébren leszek.
és azt gondoltam, hogy az ottant
áthozom a küszöbnek ezen oldalára,
hogy úgy éljen itt, ahogy én aludtam ott –
mint isten a kövekben és virágszirmokban.

azt álmodtam, hogy fákat ültetek
olyan mindenféléket, sok szép virággal.
platán, juhar, kőris és vadgesztenye
árnyas ligeteiben jártam,
de ébredéskor megijedtem, mert
nem voltak itt – egyet sem láttam –

és feladatot kaptam odaát;
hogy alapítsak egy faiskolát
és tanítsak itt – ha máshol már nem lehet.
hiszen nálam létező tantárgy lesz a tisztelet.
és választottam egy másik tárgyat is,
a neve ez lett: CSEND.

és megírtam a tanmenetet –
gyorsan ment, hisz egyetlen hang sem kellett hozzá.
a figyelem, a tapintat és a képzelet is nehéz tantárgy,
de az enyém a legnehezebb.
25 év után boldogság lesz tanítani
és a napokat köréjük hajlítani,
mert a fák bölcsek és csendben idejönnek –
míg mesélek, kérges gúnyában körém gyűlnek.

mikor megvénülök, ők mesélnek
és alattuk a padban, rongyaimban én ülök majd,
mert a szeretet nevű tantárgyat egymástól fogjuk tanulni –
azt ugyanis csak később lehet bevezetni,
hisz' az előzők nélkül ott nem is lenne miről beszélni.

és még azt is láttam álmomban,
hogy tollas árnyként siklok majd a madarakkal,
sétálva a liget szélén megsimogatok minden kiskutyát.
és az iskolám felett a fellegekben isten játszik,
s hallgatja a fák halványzöld és fehér sóhaját.


BZS 2019.04.06.

Jelenlét

vannak pillanatok, melyek úgy múlnak el,
hogy nem is voltak. és voltak olyanok,
melyek inkább ne is lennének.
vagy ha voltak is, én akkor és ott nem voltam – jelen.
igen, voltak pillanatok, mikor nem is voltam.
jelen biztosan nem. pedig jelen lenni: fontos.
ez egy hullámsáv, mint a rádió. adás-vétel. kommunikáció.
a ketrec, melyben élünk, sáros, mocskos. foltos.
szennybe ragadt Faraday-kalitka. kiszűr és leárnyékol.
a jelenlét áldás és ajándék.
a magyar nyelv pedig csoda:
ugyan melyik nyelv tudná még hűen kifejezni,
hogy képes vagyok a felettes énemmel kapcsolatba lépni,
ha jelen vagyok? ha rajta vagyok a jel-en.
Mózes jelen volt, amikor a pusztában felemelte a kígyót –
ekkor megszületett a kereszt,
centrumában az itt és most.
ez az egyenlő szárú kereszt misztériuma;
ahol a cselekvés az időből jelent metsz –
vertikum versus horizont.
(apropó horizont: a Nap izzást ont…)
ez a középpont. az egyensúly. a létezés titka.
itt kellene élni. de a jó gondolkodás sajnos igen ritka.
itt és így hibázzuk el mindig – és ezért múlunk el.
az ember megoldotta, ahogy szokta:
… a Megváltót is ide szegezte fel.


/agnus dei qui tollis peccata mundi –
dona nobis pacem … zengi az angyalok kara/


BZS 2019.04.03.

Arctalan

amit leírok, meghatároz,
pedig én határozottan
nem vagyok azonos magammal,
legalábbis az általam ismert
és birtokolt résszel nem.
az a baj, hogy túl komolyan veszel –
pedig én csak halálosan vagyok az
és mindig csak játszom –
egyszer azt gondoltam,
szobrot faragok magamból,
de a kihullott szilánkok
és törmelékek felsebeztek
és rádöbbentettek,
hogy távolabbra estem magamtól
mint alma szokott a fától –
így nem vagyok beilleszthető
a jelenembe – arcom sem illik rám.
másszor betapasztottam volna
bennem a vákuumot, az űrt,
azt az isten alakú nyomot,
melyből mindig hiányoztam,
de a sár csak rám száradt,
és törmelékként omlottam
önmagam helyére, éppen oda,
ahol eddig még sohasem voltam.
ha majd feljebb jutok, lenézek és
mosolyomat felhúzom az arcomra –
talán ilyen lehet a megérkezés?


BZS 2019.03.28.




Fotó: Thea Médea Hormay Photography
Facebook: https://bit.ly/2GSI2wC

Rejtőzködve

Madárraj siklik felettem,
fényben lüktető tollerdő.
Grafitfényűek a tegnapok –
cseppekben hullanak alá,
ahogy elejti őket a felhajtóerő.

Rám hajlik éltes korom,
szépséges árnyat szőve óv;
roppanva igazodik a gerinc –
mint szélben az erdősáv,
e hajlongva is őszinte bohóc.

Alant éles patak tépi fel a tájat,
fenn magányukat szülik a fák.
Közéjük ásom fehér arcom,
hogy a madarak a réten,
aknák közt meg ne találják.


BZS 2019.03.23.

Sóhajodban létezem

Sóhajodból szakadok fel,
mint születésről lekésett mondatok.
Tompa árnyak és csorbult kések
közt a fiókban a fenőkő,
a szavakba vésett fény vagyok.

Földelt legyeket ráz a váltóáram,
a csend falra száradt közléshiány.
Csakráim közt eltévedt meridián tombol;
színpompából menekülve lettem így
gyöngyhalász – és tollakat festő indián.

Kéken lobogó pokol a tenger –
vitrinben fénylő halak tárlata.
Lebegő hínár-rét úszik a csendben:
Felhozom neked a legszebb gyöngyöt,
csak szép fejed hajtsd a vállamra.

És én hajadba kitűzöm vágyaimat,
mint szeretet zászlaját a vérszagú
romokon, mert e vásznon száradnak
sebeim és színes jövőt dalolva
ölellek majd az üszkös sáncokon.

Égi pályákon dobbanok még,
bár csillagomat bőszen fékezem –
hisz amíg hozzád szólok,
ha sóhajokban hallgatva is,
de érezned kell, hogy létezem.


BZS 2019.03.14.




Kép: Internet,
Thomas Hardy: A sóhaj
(Blog - xFree.hu)

Merülés

Ülök az ég alatt. Az ég alatt.
A tátongó kékség csipke-habja
a sziklákon fehér leplet fakaszt.
Nézem a halakat, csak halakat.
Az óceán egy remegő tükör,
vízben lobogó éles kirakat.
Egy hajóval a múltamat viszem:
ha nem lát senki sem, halott arcát
csendesen a vizekbe süllyesztem.
Odalenn kimondhatatlan minden.
Mozdulatlan kőszobrokat látok;
szép arcukon a felejtés pihen.
Esténként az éj omlik le ide,
nappal homokdűnékbe süppedek,
akárcsak szemed mélységeibe.


BZS 2019.03.12.




Kép: Internet, hir.ma portál

Árnyak

Árnyak hűvös teste sétál velem,
szemlesütve szédül át a téren –
botladozva remeg eresz alatt,
megkínozva, meglopva egészen.
Füstös házak magánya vesz körül,
mint gyenge farkast a rettentő nyáj.
Csontokat ropogtat a félelem,
noha szívem hullámsávodban jár.
Szavak, képek csendje társul hozzám,
nélküle színtelen máz az áldás,
vesémbe telepszik az időben
elhúzódó, kétes megbocsátás.

Nézd csak, hogy lapul a hős éjszaka –
rajtakapott madár fák odvában;
oltalmat keresve bújik el ott,
mint csecsemő anyja két karjában.
Kabátomban vajúdik a világ,
árnyas este tornyosul vállamon –
megfáradt testemben gyerek piheg,
s kinőtt bakancs nyüszít a lábamon.
Szemeid mély vízben ülő gyöngyök
és rajtad fénylik a titkos jelem,
döntsd el, hogy csak hiú csillag leszel –
vagy szabad folyóként az életem.


BZS 2019.03.11.



Fotó: Kerekes Zsuzsa fotóblogja,
zsufoto.blogspot.com 

Nőnapon

Szekrényünkben narancs-lila égbolt,
vállfákon lóg ma a hajnal.
Gyűrött tájaink ránca simul –
gőzben párolt élő szövetek
küzdenek a súlyos vasalóval.

Pisztácia-zöld sütemény a táj,
a reggelre buja akácillat csorog.
Olvadt tócsákon ébred a nap –
hálóingben bóbiskolva
szédelegnek a fotonok.

Álomba varrva várok rád,
közelséged tétova elmémbe ragad.
Kezelj, mint színpadon a bolondot,
vagy lépj a fényre bátran velem, de
sose alázd meg bennem magad.

Gyere kedvesem, ülj le mellém,
köntösömbe bújva vacogj itt velem.
Míg lélegzeted a zsebemben piheg,
tapadj rám, és én őrizlek majd,
mint ujjaid nyomát a kilincsemen.


BZS 2019.03.08.



Kép: Internet - csokorküldés nőnapra

Illúzió

Arcod lobogó brokátmező.
Mélytengeri árok a szemedben.
Mosolyod méregben oldott kép;
könnyű és szép,
s mint harcoló egység,
végletekig kegyetlen.

Csarnokvizedben merülök –
maroknyi vászon a mélykék tóban.
Halaiddal úszom,
hártyás szárnyak, s fátylad mögött
rejtőzködve
a pompás illúzióban.


BZS 2019.03.05.




Kép: Internet, tudtad.com oldal:
Robert Gonsalves kanadai festő képein szereplő gyönyörű és megkapó illúziók szórakoztatóan játszanak az észlelésünkkel, hatásukra kénytelen az ember feltenni magának a kérdést, hogy mi az, amit valóban lát a képein.

Szökőár

Roppant súlyomon lebegsz,
alant halakkal játszó napsugár.
Menekülve hajlékomba zúdulnak
a kék szemű tengerek.

Ajkaim rengenek, mint a föld:
hullámlovasok serege vágtat –
az álom talán még időben evakuál.


BZS 2019.02.28.



Kép: Internet, Bumm.sk

Térképen

Minden percben távolabb magamtól-
nem játszhatom így tovább a nap alatt.
Kivet a föld, felkap a habkönnyű éj,
és árnyékom is a csillagokra ragadt.

Nagyszerű érzés a bársonyos csend.
Fülemben néma gránátok robbannak,
s a roppant oszlopok, mint puszta kútjai
zavartan súlyos ölembe hullanak.

Darabokra tép a sebesült táj,
a térképen az egyetlen létező vagyok.
Léptékhű, ám kinőtt dimenzió a ketrecem,
s néhány folt csupán, mit végül itt hagyok.


BZS 2019.02.23.




Kép: Internet, Blikk.hu
Budapest térképe 1764-ben

Kötődés

Egymásba olvadt sorsokat lebegtet a szél
láncolt csuklókon csillan a hűvös bilincs
lopott mosoly tüze ez, a megváltással felér –
roggyant széken nyikorog egy szőke hajtincs.
A pillantás metsz, sebez, de titkon aljasít
tekinteted nyirkos síneken a ködbe vész
szálfa-derékkal egykor az ember állt itt –
kiről ha tudsz is, jobb ha már nem beszélsz.
Kopott vagonokban utaznak a percek
gyorsabb így az idő, mint az emlékezet,
csapda a szó – és az érzések sem szebbek –
halott kövek közt bomlik levetett életed.

Ázunk a szélben, ázunk az esőben
szemünkben süllyednek a csillagok –
lassú ütemben forgunk a hideg űrben,
s szárnyunkra a felejtés vize csorog.

Jótetteinkért semmit, létünkért is
csak olcsó kegyelmet kérünk –
hisz’ szívünk míg egymásért dobog
hamvadó szemekkel csendesen nézünk,
s bénultan mosolygunk,
mint hóhéraikra az ártatlanok.


BZS 2019.02.20.




Fotó: Thea Médea Hormay Photography
Facebook: https://bit.ly/2GSI2wC

Léghajóban

Léghajód erőtlen mezőkben
iránytű nélküli árban evez,
csak mentális súlyod a tőke –
az idő felmorzsol, de alant
éles, kifent karók sora övez.
A Megváltó felmondott –
én szóltam előre.

Megértésed, mint
gyermekcipő csoszog,
lépteidet az aszfalt beszívja –
tudd, én nélküled is
nyugodtan álmodom –
arcom (h)arcaid ívét
el már nem bírja.


BZS 2019.02.18.



Kép: Internet
Szinyei Merse Pál: Léghajó, 1882 © Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Az eredeti festmény a Magyar Nemzeti Galéria 19. századi művészet állandó kiállításán tekinthető meg.


Hajtások

Kápráztató a csendes napfény:
lengő bársonyfüggöny,
ajándék a világnak –
Isten tenyeréből csorgó áldás
egy éppen hajtani készülő
aprócska virágnak.

Moccan minden, bizsereg
könnyű szellő evez a vizeken
zsibonganak a madarak –
ébred a város, nyújtózik,
és álmosan még arrébb tolja
a járdára ragadt házakat.

Gurul a nap az égen,
éledezik az erdő, nádas,
serken a sűrű berek –
fűszál csillan a réteken,
de bokrok alatt henyélve
napoznak a vérebek.

Kemény a világ,
ám gyilkosként is gyönyörű –
hangosak a botok és fegyverek
mindenütt hajtók ütik a tájat:
szóljatok az őzeknek,
hogy meneküljenek.


BZS 2019.02.16.




Kép: Internet, eMAG:
Őzek az erdőben, vászonkép
https://www.emag.hu/ozek-az-erdoben-vaszonkep-75x80-v2-kep2412-75x80/pd/DRZ2WKBBM/

Mindig megmarad

Mert itt folynak össze a képek, az erek és vizek
partjukon vetkőzik a szemérmetlen gondolat
kétely áztat hazát, házat, jövőt, büszke földet –
s hegyeket mozdít a vakhit, ropog a sötét indulat.

Vágyak perzselnek, szédítő hőség rekken
inkubátorban hagyom elhalni a szavakat
de nélkülük is túlélek – hű szívem a zsebben –
vörös kordon mögött látom állni viaszszobromat.

Levetett arcod rózsaillatú szekrényemben lóg
ujjaid nyomát vitrinben őrzi egy borospohár
képeinket s bennük múltunk elemészti az asztalfiók –
forró teát álmodik az asztalon egy beteg szamovár.

Múltheti képed a tükörben új jelenre ébred
porcelánruhák rejtekébe bújtatod magad
árnyak nyomában a pillanat lassan hazatéved –
mert tudod, az emlék azért mindig megmarad.


BZS 2019.02.11.



Kép: Spike-Emlék Maradt (Km. Marcus, Jella) - YouTube

Látomás

Még néhány lépés
hűvösen reccsen egy deszka
ropognak a nyomok a hóban,
lépések között szárad a világ
egy test csavarog a takaróban,
erei közt felfénylik egy fekete virág.

Dobbanások remegnek a hártyán
lovassereg érkezik a jégen,
recsegnek a fegyverek:
szűkül a tudat – tágul az éden,
az idegszálakon hiú kígyó tekereg
forr a világ, fűti a szégyen.

Ácsolt bölcsők, vakolt vágyak,
festett falak - mindenütt zűrzavar
a maszkok tánca csak torz tükörlap
ó, mennyire elég ebből –
repedt arcom körül forog a nap.
Fáradt vagyok.
Arcom kifolyik a lőtt sebekből.


BZS 2019.02.09.


Fák

Itt állnak ők:
az időtlenül jelenlevők,
csenddé érett túlvilági antennák.

Mert érteni kell a mozdulatlanságot.
Az ágak közé fogott,
ránk szakadt világot.

Kihűlt lőtér az erdei éj,
repeszekkel porlanak vállunkra
az apró csendszilánkok.
És küzdenek a csendben,
küzdenek és harcolnak a valóságok.

Hegyesen merednek szuronyok,
párafüggönyben lógnak a fenyvesek,
ez itt feledett világvégi szobrok.

Némán tűnődik a kérgen a ráncolat
az égig csak a csend érhet fel –
a fejszék és a törpék mindig hangosak.

Fáim között az avarágyon hajnalpírral ébredek.
Alattatok születtem meg, és ide is érkezek,
s leszek bölcső, bitó, ácsolt ágy és koporsó.
Látom, ahogy isten sétál köztetek.

De ó, jaj, kegyetlenül
csattognak a balták.

S már nem tudom,
én sikoltok vagy szégyenükben
a fűrészes fegyverek.

„Hóhér barátaim ácsolnak ágyacskát,
s én fekszem majd benne:
EGYETLEN VALÓSÁG.” *


BZS 2019.02.09.

Az utolsó három sorban idézett dalszöveg: Tóth Zoltán: Egyetlen valóság c. dalából való, mely a Republic együttes „Mennyi még, Béla?” című lemezén található (2002). *
Kép: Internet, Gardenista.hu oldal




Hajnalban

A hajnali percek még elidőznek
szendergő vállad vonalán,
és a tétova fények vibrálva játszanak
csendben öled szédült hajlatán.

Fennkölt, buja mosollyal
– amilyen csak vadászó nősténynek van –
szakadt rám és nyelt el arcod –
csak a tigris a nyirkos dzsungel sötétjében
vagy a magányosan vadászó puma
izzó szeme lehet ily cikkanó
és a levedlett – vagy talán a héjak közé szorult kagyló
vágya ennyire megalázó;
esetleg az élő halat fulladozva nyelő kormorán
mohósága ily gátlástalan.

Korán mentél.
Én egy ideig maradtam.
Hűlt helyeden illatod henyél.
Kár, hogy mindez oly' vigasztalan.


BZS 2019.02.09.



Kép: Internet, ingyenesen letölthető fotó a PixaBay-ről

Örvény

Sodródunk a forgatagban
spirálban gyorsuló szanszára
aszalt gyümölcsként a centrifugában
egymásnak koppanunk –
apró fénypontok
az elragadtatásban.

Belül a mély hallgat
mint tornádó szeme
porhó pereg a földeken
fénysebesen tágul a világ
a pörgő bolygón akrobataként
kapaszkodnak gyökereikkel
és egyensúlyoznak a fák.

Beléd fekszem, mint partok közt
ágyába a folyó:
hűvös meder remeg –
hogy azonosulni tudjak,
és magabiztosan öleljelek én –
úszom, mint önkéntes jégtörő hajó
érhálózatod bíbor éjjelén.

A sodrásban kijelölöm magam:
áramodban vitorlát bontok –
kifolyunk a végtelenbe,
és fehér sziklaként kapaszkodunk
az időtlen vizekbe.


BZS 2019.02.04.




Reggeli

Szalonnaízű reggelek
zsírtócsáin csusszan
a halványan megrebbenő konyhafény
lábad észrevétlen dobog asztal alatt a kövön,
míg harcodat vívod a mértéktelen étvággyal –
apatikus percek csillannak unottan
és kötik össze késed, villád a kanállal
kávéfoltokon remegve tűnődik a terítő
és gondterhelten menekül
a küszöbön felejtett éj –
haldoklik a jobb sorra érdemes jövő, hisz
az élet sava-borsa sosem érdekelt, mit sem ér,
nem való neked ez a fűszer,
csak az asztalra pergett só,
halmokban álló krumpli- és a hagymahéj –
még a tojás is szánakozik,
nem tudja, mi végre van:
tükrös szeme a serpenyőben kisül –
olykor megböffen a kredencen a rádió:
másfél tonna hazugságot hány maga elé
és mivel mindegy is,
kialszik néha a léha, rest fény,
míg te emészted a nyomorult életed –
és persze észre sem veszed,
mily' szánalmas ez a fénytelen ünnepély.


BZS 2019.02.02.



Kép: Internet, 'sajátlevében-blog'

Dimenziók

Szóképek szitálnak – talán mozdulatok,
képes vásznon pasztellmagány
húzódik egy árokban – csendes meditációm
csak csepp alakú illúzió csarnokvizeidben,
könny volt egy csészében, vagy talán mint morzsa
szaladt szét a hamis ígéretek kék asztalán.

Homlokodra dőlve ablakomból bámul a nyár;
gyűrött ráncok közt az alkony keres menedéket,
repedt felhőkből csepeg, csorog a dézsába –
derékba tört tompa fényem arcod mossa,
a homályos üvegen át vesédbe nézek
és el csak a csendet képzelem:
fehér vászonként lebeg forró melleden.

Narancsruhában oson tetőkön
az alkony, megdőlt kémények tövében
némán lapulva jár, hogy el ne veszítsem,
arcomat kezeimben tartom –
s oldódom a lyukas égben,
mint felhők alatt úszó madár.


BZS 2019.02.01.



Kép: Internet, Újvilágtudat.blogspot.com

Zuhanás

Vigyázz, fogd kezem -
porladunk.
Arcunk alatt tornyosul
a szakadék -
lábunkba kapaszkodnak
a madarak
és elénk csúszik
a messzeség.

Ez az utolsó mosoly,
ez egy örökkévalóság.
Felüvöltünk -
aztán a csend.
Arcunk felhőkbe vág.
Szemünkben ledől az ég
és gyökereket izzad a szikla.
A vizekből kimered egy faág.

Úszunk. Lélegzünk.
Elnyel a mindenség,
kezünkben zuhan a világ.
A levegő hűvös és
tejfehér felhők közt
menekülünk -
az érkezés szépsége
mély álmot bocsát majd ránk.


BZS 2019.01.29.




Kép: Internet,
Magabiztos zuhanás
Forrás: stainthorp-sculpture.com

Álom

Mézillatú álmot hullajt párnámra az éj
a csillagok keretre szögelve remegnek falamon
a hold egy haldokló roppant kő,
de fénye még mindig belóg az ablakon.

Különös képeket vetít az éjszaka,
ez önmagát emésztő óriás fekete bogár
dobhártyámon csillogó mező hallgat,
hová a lélek is csak vajúdni jár.

Fényes rétek cserjéi közt hasalok
barátom a hóhér és egy csuklyás madár -
aludni nem, ébredni a túlvilágon akarok,
hol a térben időtlen dimenzió vár.

Tudatom apad, mint meggyötört vénámban
a magát átmentő forró vérvonal;
eszmélnék, de erőm égi szabó emészti,
határokat szabva színes ollóival.


BZS 2019.01.28.




Kép: Internet, Filantropikum.com


Béke

csendben dagadnak a vitorlák:
virágaid közt elnyíló arcvonások,
homlokodon vágyak horgonyoznak -
szemed régen kihűlt lövészárok

fehér zászló leng a szélben
és rám száradnak a túlélt nappalok -
nyomukban kibérelt testem ballag;
szavaidban élek, de csak hallgatok

a vágy íze némán csillan szemed alatt
az édes sáncokon - talán ez a pillanat,
mikor támadhatok, s a béke írmagjait
végleg elvethetem az arcodon


BZS 2019.01.26.



Kép: Internet, 'kecskefészek.net'

Lehetnék

Lehetnék apró kavics
vagy talán kő
oldott türkizhullámok
ívén felfehérlő
habkönnyű kísértés,
szemedben csobbanó tó -
út, mely célhoz érhet,
mégsem járható -
vagy talán sípok közé szorult
illatos barokk orgona;
tavaszban csendbe hajlanék,
tűnődnék, mint bokrom fehér ága -
de e terhes korban nem vajúdnék,
hisz’ félő, még több kérdőjelet
hoznék a világra -
büszke sem lennék már ekkorra,
a lét cikkanó szemű éji vadak
tükörbe égett fintora -
bár túlélésre méltó
és nemes, de parttalan;
a csendnek oka van -
a lárma vállalhatatlan.


BZS 2019.01.24.




Fotó: Thea Médea Hormay Photography

Ébredés

Kattanás utáni éles fények;
a tudat ilyenkor még értetlen lebeg -
testem, hogy legyen mibe kapaszkodnom
magam elé engedem, s kereslek a sodródásban -
végtelen suhanásba ékelt néma lények
filmjelenete a test- és párbeszéd
köztünk az elragadtatásban
ahogy arcommal találkozom a tükör előtt
és kérlek 'kapcsold le a villanyt,
így nem ismerem fel magam olyan gyorsan' –
nélküled nem sikerülne újra azonosulnom
tegnapi gyűrött maradványaimmal,
ilyenkor a képek kijátszanak és küzdök,
hogy ne érezzem reménytelenül vénnek
időtlenül ittfelejtett önmagam.


BZS 2019.01.22.

Töredékek - mikroversek


kapcsolat

horgomra mindössze néhány vízmolekula akad
táltos halak éneke pulzál a tóban
rád csorog és fényem arcodra ragad
hajszálaink ölelkeznek egy lefolyóban


kérdés

hát hol éltek ti? melyik bolygón?
és hol szörcsög talpatok alatt a sár?
nem kell félni, kegyelmes az isten
és aggodalmaskodni is kár
hát nem tudjátok, hogy mi végre?
hisz minden égre
jut egy darab holdsugár…


születés

magzatvizedből kiloccsannak
a hajnalhoz kötözött
néma csónakok -
bennük izzó szemű
gyöngyök ülnek
s lélekköntösként száradnak rájuk
a reményteli holnapok


kincs

mit te annak tartasz
olyan kincsem
nekem nincsen -
a lényegemet én belül hordom
és árnyékomban loholok -
mert tárt karokkal
vár az isten, pedig
minden pillanatban
megbotlok


hívás

önmagamból menekültem
s a félúton találkoztam veled
felhívtalak
hogy majd poharazunk
és gyertyafénynél verseimből
olvasok neked
elfogadtad
nem esett nehezedre...
ha fázol vagy ha beteg leszel
gyógyító szimbólumot
rajzolok a szemeidre


üzenet

magányosan hever egy palackban
bár beutazta az óceánt
hullámzó fehér folt
vagy vitrinben ragyogó vitorla –
a távolságok néma hírnöke
egy időtlen utazó volt:
ki tudja mit rejt titka,
a papírra száradt lila tinta?
hogy jó az ember?
vagy
talán hogy
menthetetlen?


tükörben

utak, ívek, árnyak, lombok
tükröd roppan
szíved helyén kívül dombok
lágy szellőben rezzen az ideg
pillanatom húron feszül, míg
a vesszőbe az ín beleváj
völgyeid közt mély barlang hevül
reflexiód tükrös éden - néma táj,
szépségednek csak múlásod
mi ellenfeszül -
de mondd, hogy már nem is fáj


BZS 2019.01.19.



Kép: internet, Anna Ancher: Fiatal nő a tükör előtt, 1899